Kép forrás: Rockstation.blog.hu

Három kerek éve a mai napon, este fél kilenckor adott Budapesten koncertet a Slipknot a Papp László Sportarénában. Engem, azon az estén teljesen meggyőzött a banda előadása!
Azóta sem készítettem el élménybeszámoló videómat az eseményről, csupán csak "friss" élményemet, írásomat osztottam meg négy nappal a koncert után a blogomon, melyet újra megosztanék néhány képpel, és a három felvett koncert felvételemmel kiegészítve. :)


2015. február 9.:

A tavalyi évben volt szerencsém megtapasztalni azt a két egyedülálló, megunhatatlan, utánozhatatlan, máig kedvencemnek tartott zenekart, akik kamaszkorom legmeghatározóbb együttesei közé tartoztak, és azok is maradnak. Idén februárban pedig sikerült eljutnom egy olyan felejthetetlen, kihagyhatatlan, és különleges banda koncertjére, amit bűn lett volna kihagyni.
Corey Taylor és maszkos bandája legutóbb tizenegy éve jártak nálunk, és végre eljött az ideje, hogy ismét letépjék, szétzúzzák a fejünket tömény másfél órán keresztül.

Február ötödike egy hűvös téli napra esett. Mivel a Papp László Sportarénába való bejutás este hét órától volt lehetséges, ezért ráértem a délutáni órákban megkezdeni az utazásomat a Hajdú-Bihar megyei Püspökladányból indult vonatommal. Utam során már javában készültem a közelgő koncertre, így ezek után már sejthető, hogy melyik előadót hallgattam az agybadugós fülesemen keresztül közel három órán át. Miután megérkeztem a célállomásra, és a nyugati pályaudvar előcsarnokából kiléptem, ismét beleszimatolhattam a tipikus pesti forgatagba, a nagyvárosi hangulatba. Mivel nem volt időm nézelődni, és sietnem kellett a metróhoz, ezért felvettem a hétköznapi, pesti tömegközlekedést használó polgár álcáját, és megindultam az aluljáróba. Szerencsére pontosan tudtam, hogy mikor hol kell átszállni, merre kell menni pontosan, mert anno pár éve rengeteget utaztam a híres békávéval.


Este hat óra magasságában megérkeztem a sportarénához, ahol legelőször tanácstalan voltam, hova kéne beállnom az előttem lévő hosszú sorba. Lőrinc haveromat (lpmaskman) hívtam telefonon, - aki szintén nagy rajongó, és a tavalyi koncerteken is jelen volt- hátha össze tudok vele futni, de neki már akkor sikerült bejutnia a hatalmas épületkomplexumba. Miután megláttam az óriási kígyósorból álló tömeget, becsületesen beálltam a végére, remélve, hogy egyszer majd én is sorra kerülök. A 30-40 perces sorban állás, és a fagyos időjárás ellenére végre valahára eljutottam a biztonsági kapuig, ahol „alapos” ruházatátvizsgálás után, és ívó víz megfosztás után (nem lehetett bevinni kintről behozott italt, minden folyadékot kint kellett hagyni) bejutottam az arénába. Nem akartam sokat nézelődni, gyorsan megkerestem a saját szektoromat, az ülőhelyemet, amit az emeleten keresztül tudtam megközelíteni. A büfés standdal és a pólóárussal (tízezer forint egy póló) nem törődve megtaláltam a 114-es szektorba vezető kaput, hogy elfoglaljam a helyemet.


A csarnokba belépve eszembe jutott a bécsi Stadthalle stadion (Linkin Park koncert), tudtam viszonyítani az akkori és a mostani aréna között, és szerencsére nem kellett aggódnom a látótávolság miatt. Erre a koncertre inkább az olcsóbb jegyet vásároltam meg, ahol ugyan messzebb vagyok a színpadtól, de még ígyis jó rálátásom volt a zenekarra.


Rövid, pár perc ücsörgés után, pontosan este nyolc órakor az előzenekar, nevezetesen a King 810 megmutatta magát, és egy rövid, körülbelül egy fél órás előadásban szórakoztattak bennünket, és melegítettek be (vagy csak próbáltak) minket arra a bandára, amelyikre miatt mindenki jegyet váltott. Az előzenekar számomra nem volt nagy durranás. Egyszer hallgatható, scream-elős, pörgős, középkategóriás metálnak nevezném. Bemelegítésnek tényleg jó volt, de ennyi, a nézőközönséget pedig amúgy sem győzte meg.

Miután végeztek, a már megszokott várakozás következett. A függönyöket leengedték, és megkezdték átrendezni a színpadot. Bár a Slipknot 21 óra 20 percre lett ígérve, egy bő tíz perccel többet kellett várni rájuk, ami csak még jobban fokozta az adrenalin szintet mindenkinél. Bennem már égett a vágy, hogy végre én is láthassam a kilenc tagból álló maszkos faszagyerekeket, így a szívem percről percre egyre hevesebben vert. Azután pedig elérkezett a pillanat: a függöny maradt, a fények elaludtak, és a háttér kék designba ment át. Az Intro elkezdődött, Corey Taylor énekest pedig csak takarásban hallhattuk melodikusan énekelni közel három percen keresztül, de ami utána jött...
Te atya úristen, ami utána következett, azt egyszerűen nem lehet leírni! 


A takarás eltűnt, és előkerült a díszlet, ami hatalmas látvány volt. Ördög fej középen, alatta egy bejárat, ami mintha a pokol kapuja lenne (és ami külön fény effektet kapott), Gray Chapter album borító a háttérben, és mindezek előtt pedig a bandatagok: jobb és bal oldalt magas állványon a két showman dobos, mögöttük egyik oldalt a billentyűs, másik oldalt a sampleres. Középen az alap dobos, leges legelöl pedig a basszeros, két gitáros, és persze a frontember.




A koncert előtt magamban már eldöntöttem, hogy akármi lesz, én nem fogom rögzíteni a teljes showműsort, mert a korábbi bulikhoz hasonlóan nem akartam megfosztani magam attól a bizonyos élménytől. Az az életérzés, erő, rajongás, ezeknek a kibontakozása, és maga a pillanat, hogy egy nagyszabású, eddig csak a képernyőről látott, mindent elsöprő, kedvenc együttessel együtt bulizhatok, az egyszerűen felbecsülhetetlen, leírhatatlan érzés! Éppen ezért csak három felvételt készítettem, amibe ha a bevezetőt nem számolom bele, akkor három dalt sikerült kameralencsére kapnom. Nem is kell több. Ezeket leszámítva a maradék időt annak szenteltem, hogy alárendeltem magam a banda akaratának, és együtt zúztam velük.


Amikor elkezdték az első, Sarcastrophe nevű dalt játszani, alig akartam hinni a látványnak. Egyszerűen élvezet volt nézni, amit ezek művelnek, ahogy kinéznek, ahogy játszanak, amit produkálnak. Már az a gondolat járt a fejemben, hogy ha már az elején ennyire le tudtak engem nyűgözni, akkor mi lesz később, a várva várt számoknál?
Megkaptuk mindazokat a slágereket, amit a Slipknot-tól elvárhatunk. (Before I Forget, Duality, Spit It Out). Kaptunk szám szerint négy darabot az új albumból (Sarcastrophe, Devil In I, The Negative One, Custer), és persze kaptunk olyanokat, amik garantáltan lezúzták a fejedet a helyéről.

Számról számra nem fogom kivesézni a személyes tapasztalataimat, élményeimet, legyen elég annyi, hogy élvezet volt hallani egytől egyig az összeset!

Az elején felvonultatott Heretic Anthem, My Plague, Psyschosocial megadta a kezdő löketet, a slágerdalok a közös üvöltésre késztettek minket, a fejletépős, nyakkitépős, atombrutál ráadás számok (Sic, People=Shit) pedig garantált akciók voltak arra, hogy teljes katarzisban érezzem magam, megszűnjön körülöttem a világ, üvöltsek ezerrel, és megállás nélkül kecsküljek! A vége fele, az utolsó számoknál már teljesen kész voltam: dübörögtem a lábammal, szünetmentesen headbang-eltem, torkom szakadtáig üvöltöttem, mint valami retardált (előtte is, de a végén még azon is túltettem). A People=Shit katarzis részénél például már szó szerint az üres székbe kapaszkodtam, hogy ne essek el, miközben kiszámíthatatlanul mozogtam. Nem véletlenül éreztem izomlázat a nyakamban három napig, nyitott, tátott szájjal pedig az állkapcsom környékén egy minimális fájdalmat. (máshogy nem tudtam leírni)


Negatívumként csak annyit tudnék felhozni, hogy a kedvenc dalaimat (Eyeless, Purity, Left Behind) kihagyták, komolyan vártam őket, de mégsem sikerült megkapnom. Sebaj, elnézem nekik, mert az előadásmóddal, a komplex produkciójukkal kárpótoltak.
Jézusom, ez a koncert mocskos módon oda b*szott!

Most ezek után az olvasó feltehetné nekem azt a kérdést, hogy: "te, akkor ezek szerint ez a koncert volt számodra az eddigi legjobb, és felülmúlta a tavalyiakat?" A válaszom: nem!
Inkább azt mondanám rá, hogy más. Más volt a Limp Bizkit, más volt a Linkin Park, más volt ez a zenekar is. Mindegyik más élményt nyújtott. Az viszont tény, hogy ezelőtt nem volt nagy kedvencem a Slipknot.


Amikor befutottak, és elért hozzánk is a Nu Metal hullám hazánkba, a késői időszakokba (számomra csak 2005-től kezdve), kamaszkoromban rengeteg korombeli metál zene kedvelő ismerősömön ennek a bandának a logóját láttam, de valamiért akkor sem hozott lázba.

Bevallom őszíntén, anno nem igazán érdekelt maga a zenekar, én más bandákat hallgattam. Évek múlva sem igazán néztem utánuk, mélyültem bele a diszkográfiájukba, csak néhány sláger dalt ismertem, hallgattam tőlük, ez minden. Két-három éve kóstoltam bele igazán abba, amit ők produkálnak, tavaly pedig egyre több és több albumot végighallgattam, és fokozatosan kezdtek szimpatikusak lenni nekem. Máshogy tekintek rájuk, mint a két kedvenc együttesemre, mert igazából nem Slipknot-on nőttem fel. Későn fedeztem fel őket. Idő kellett ahhoz, hogy eljussak arra a szintre, hogy azt mondhatom: ez már beszéd, ezek k*rvára odavágnak a földhöz a zenéjükkel, van egy külön stílusuk.
Nemcsak zeneileg, hanem megjelenésben, gondolkodásban, és életfelfogásban is megkedveltem őket.


Hiába rengeteg rock/metál zenekar, hiába hallgatom a különböző bandákat, akik állítólag már letetettek valamit az asztalra. A legtöbbel úgy vagyok, az a véleményem róluk, hogy: elmegy, meghallgatom, jól szól, jól énekel, dallamos hangvételű, vagy jó kemény, zúzós, pörgős, érdekes hangzása van, de van egy olyan dolog, ami kimarad mindegyikből. Ez a valami az a dolog, ami meghatározza azt, hogy engem ámulatba ejtsen, érzelmileg, hangzásilag megfogjon egy banda: a különlegesség.

Ha egy zene, egy dal különleges számodra, több szempontból is, akkor szerintem az egy idő után a kedvenceddé válik. Ha maga az együttes/előadó számodra egyedi, utánozhatatlan, minden szempontból hozzád passzoló stílusú zenét kreál, akkor egyértelmű, hogy megragad téged, és tudni fogsz azonosulni vele. Számomra ez a koncert, amit a Slipknot nekem nyújtott: meggyőzött affelől, hogy igenis különlegeset csinálnak, szeressem őket, és ami a legfontosabb: legközelebb is találkozzunk!

Engem a február ötödikei budapesti kecskülés rávilágított arra, meggyőzött, hogy a kedvencemmé váljon ez a banda. Méltó helyet fog foglalni nálam a dobogó harmadik helyén.

Jók legyetek, kitartást, és ahogy a Spit It Out végén mondaná Corey bácsi: JUMPTHEFUCKUP!